Először is, mielőtt elkezdeném magát a "példabeszédet", szeretném leszögezni magukat a szereplőket. E/1. személyben fogok írni, azaz a saját szemszögemből. Elég annyit tudnotok, hogy a saját karakteremet Sveta-ként fogom emlegetni, magát a főhelyszínt, ahol a történetek nagyrésze fog zajlani, az Akadémia névre fog hallgatni.

Sveta egy elsőéves hallgató az Akadémián, aki már az előző iskolájában is csak a "láthatatlan lány"-ként funkcionált. Nem különleges, nincsenek rejtett értékei, sem fegyverei, amikkel megszerezhetné a nagyérdemű kegyeit. A tanulásban nem különösebben jó, atlétikailag átlagos, nem gyönyörű, de nem is bányarém. Mindenkivel jóban van, de senkivel nem olyan hű-de-nagy barátok. Kiválóan olvad be a különböző helyzetekbe, így legtöbbször észre sem veszik. Most, hogy nagyjából ismertek engem, nem is fogyasztom feleslegesen a türelmeteket. Akkor, kezdhetjük?

Nem akarok itt lenni. Ez volt az első gondolatom, ahogy felszálltam a villamosra, ami az új iskolám irányába indult. Biztosan már éreztétek azt az érzést, amikor a szív a torokban dobog, a tüdő pedig nem tud elegendő levegőhöz jutni. Én is ezektől a tünetektől szenvedtem, nem csoda, hogy már elegem volt az egész napból. Azonban nem hagyhattam el magamat éppen most. Tudtam, hogy csak be kell olvadnom, ahogy mindig. A kényelmetlen ünneplő már rám tapadt a kellemetlen, késő őszi melegtől, a táskám túl nehéznek tetszett, a lábbelim pedig még betöretlen volt. Magyarán: ritka rossz hangulatban voltam.

Ráadásul gyűlöltem a várost. Nincs mit tenni. Aki vidéki, az vidéki. Csalódott sóhajt hallattam, ahogy kinéztem a betonrengetegre. A szemeim alig bírták a sok szürkeséget és az égbetörő magasságokat. Megdörzsöltem a szemeimet a szemüvegem alatt. Végállomás következik, az Akadémia. Köszönjük, hogy velünk utaztak, további kellemes napot! Végigszaladt rajtam a hideg, ahogy a magas női géphang felriasztott a révületemből. Kivel mondathatták ezt fel 20 évvel ezelőtt? Mérgesen morogtam magamban, ahogy újból a táskám teljes súlyát a vállamra vettem. Remegő lábakkal lépkedtem le a villamosról, ami egyből is hajtott be a szervízállásba. Az állomás közvetlenül az Akadémia mögött terült el.

A szívem zakatolt, ahogy megközelítettem a hatalmas épületet, ahol tanulni fogok. Égbetörő és szürke, ahogy a többi. Körülöttem névtelen és arctalan diákok áramlottak be a bejáraton. Nem láttam és nem hallottam semmit az épületen és a szívemen kívül. Még a végén szívrohamot kapok, ha sokáig itt állok... Mit sem mutatva a belső vívódásomból, dacolva a lámpalázammal, beléptem az udvarra. Az elsőévesek külön gyülekeztek a többiektől, így én is elvegyültem a hömpölygő tömegben, ami meglepő erővel sodort az udvar szíve felé. Melyik is az osztályom? 1-F? 1-E? 1-I? Tehetetlennek éreztem magamat. Minden elsőéves rémálma az, hogy nem találja meg az osztályát már az évnyitón, persze ez alól én sem voltam kivétel. Beletúrtam a fekete, felnyírt hajamba. Vissza kellett idéznem a közösségi oldalakról a leendő osztálytársaim arcát. A lelki szemeim előtt felidéztem egy lányt, de valamiért csak az Adidas felsője és a márkás sapkájára emlékeztem. Oké, valaki mást... Erőltettem magamat, hogy egy másik lányt is fel tudjak idézni, de nem segített. Akármennyire próbáltam emlékezni, csak az Iphone-ok, a márkás ruhák, a csücsörítő szájak és az idegesítő snapchat-es kutyafejek hátborzongató sorozata bámult vissza rám a lelki szemeim előtt. A fiúkkal ugyanez, csak megszerkesztett felsőtesttel és SWAGYOLO feliratokkal. Megráztam a fejemet. Ez így nem lesz jó.

Nekem az osztályfőnök kellett. Egy képet láttam róla, de az tökéletesen megfelelt. A szemeimmel végigpásztáztam a tömeget és megpillantottam a kedves tekintetű nőt az egyik embercsoport közepén. Átsiklottam az emberek között, hogy odaérjek az osztályomhoz. Ahogy a tömeg szélére kerültem, kezdtek felderengeni az arcok. Egyre több embert ismertem meg az osztályfőnök körül, így megnyugodtam. Tudtam, hogy jó helyre érkeztem. Már nem volt olyan idegen az egész szituáció. Pár mély lélegzetvétellel lecsendesítettem a szívverésemet és a tanárra próbáltam koncentrálni. Mikor rájöttem, hogy csak az ütemtervet ismerteti, körbenéztem az arcokon.

Már az egész napot memorizáltam a prospektusból, amit körbeosztottak. Tudtam, hogy mi következik, hánykor és milyen sorrendben követik egymást a fellépők. Unalmas volt már számomra a tanárnő előadása, így elkezdtem körbepillantgatni. Az udvar felszerelése modern, csak egy-két helyen volt lekopva a festék, illetve kezdett már megjelenni a rozsda is. Az épület belső fele viszont egy elhagyatott elmegyógyintézetre emlékeztetett, rácsos ablakaival és félig lepattogzott vakolatával. Inkább elfordítottam a tekintetem a külsőségekről és a diákokat vettem jobban szemügyre. Próbáltam következtetéseket leszűrni az osztálytársaim gesztusaiból.

1. Az osztály nagyja ismeri egymást. Persze, hiszen a fele az Előkészítőből jött, illetve a többi iskolából hármasával vagy négyesével jöttek.

2. Az emberek 70%-a városi. Meg merem kockáztatni a 15% kertvárosit is. Öltözködés és beszédstílus alapján következtettem. A városiak cikornyás blúzokban, szűk szoknyában és a legutolsó divat szerinti cipőkben voltak. A táskák anyaga bőr vagy ahhoz hasonló anyag. Méregdrága az összes cuccuk. A kertvárosiak szerényebben öltözködtek, látszott rajtuk, hogy nem jutnak el annyiszor a belvárosba. A vidékiek, mint jómagam is, egyszerűen öltöztek fel, amit bárhol elfogadnak.

3. Mindenki különleges valamiben. Ezt már akkor tudtam, amikor jelentkeztem az Akadémiára. Minden speciális képességgel megáldott gyereket ide küldenek. Nincsen különösebb oka, viszont célszerű lépés ez a szülőktől.

4. Vannak protekciósok. Ők a keménymag, köréjük gyűlt a tömeg nagyrésze. Nem is kevesen vannak, akiknek anyuci meg apuci kitömi a zsebét pénzzel. Egy nem stimmel ezzel a módszerrel - ha a szülők elzárják a pénzcsapot, a gyerek nem fog tudni mihez kezdeni a saját eszével.

Érdekes. Anélkül, hogy tudatában lettem volna, egy árnyékosabb helyre húzódtam. Mindenre ráláttam és megjelentek lelki szemeim előtt az adatok. Az előítéletek nem helyesek, de... kiindulópontnak kiválóak. Az ítéletem szerint pedig az 1-E osztály minden tagjának volt sütnivalója. Lányok és fiúk, mindenki megmérettetett a szemeimben. Ne értsetek félre, nem kezdtem el utálni vagy imádni senkit pusztán aközben, hogy figyeltem, csupán elkönyveltem magamban az alapvető adatokat. Jobb félni, mint megijedni. Én pedig nem csupán féltem, hanem rettegtem ettől a helyzettől.

- Mindenki jöjjön ide! 1-E osztály, gyülekező! - integetett az osztályfőnök, ahogy az óratorony kilencet ütött a fejünk felett. - Névsorolvasás, aztán sorakozó!

Elkezdte felolvasni a neveinket. A saját nevemnél mondtam egy "jelen"-t, de azonkívül nem nagyon figyeltem a többiek nevére. Meg kell tanulnom így is, úgy is. Beálltam az igen furcsa küllemű sorba, ami inkább csordához hasonlított és elindultunk az udvaron keresztül. A felsőbbévesek megbámultak minket, ahogy vonultunk. Mintha beléptem volna egy ragadozókkal teli területre. Nagyot nyeltem, ahogy lehajtottam a fejemet és a cipőmet kezdtem el érdeklődve vizsgálgatni. Feszélyezve éreztem magamat az idegen közegben, amit ezentúl saját mozgásteremmé kellett tennem. Besorjáztunk a tornaterembe, ott pedig felnéztem a lelátóra. Több száz diák... ha most nem halok bele egy szívrohamba, akkor soha. Hihetetlenül szégyenlős vagyok, mondtam már?

Csak bámultam a nagyobbakat, mint egy megszeppent taknyos. Aztán lenéztem a körben lerakott székekre, amik a tornaterem lelátójáról kiválóan láthatóak voltak. A székeket 7 nagy csoportba rakták, mivel egy évfolyamban 7 osztály van. A csordánk a bejárattól számított ötödik székcsoporthoz ment oda, majd leültünk. Már ahogy ültünk, onnan meglátszott a klikkesedés menete. Az első sor legszélére ültem, a hajamat a fülem mögé tűrve. A bandák még csak félkészek voltak, viszont nagyon gyorsan felépült a keménymag. Azonban mielőtt összerakhattam volna a mozaikdarabkákat a fejemben, lehuppant mellém egy lány. Oldalra pillantva felmértem. Átlagos barna haj, szeplős arc, nyulánk testalkat, szomorú kiskutyaszemek.

- Te vagy Sveta, ugye? - szólalt meg hirtelen.

A hangja nem volt felsőbbrendű. Sőt, mintha már attól is sírhatnékja támadna, hogy idegen közegbe került. Elmosolyodtam, ahogy felé fordultam. Teljesen átéreztem a helyzetét.

- Igen, az a nevem - bólintottam beleegyezésként. - Te pedig...?

Szegény, teljesen elsüllyedt. Mármint lelkileg. Meg is hökkentem, hiszen nem is voltam bunkó, legalábbis szánt szándékkal nem. Ha ezt nem hozom rendbe, még elsírja magát! Nem tudom, mi a teendő síró diáklányokkal, mi a francot csináljak?! Mély levegőt vettem. Nem lehet olyan nehéz...

- Kezdjük előlről, rendben? - böktem ki a lehető legnagyobb mosolyommal, amit ehhez a szituációhoz elő tudtam hozni. - Szia, Sveta vagyok. És neked mi a neved?

Láthatóan összeszedte magát és a kezét nyújtotta.

- Lauren vagyok - illendően kezet fogtunk. - Egyáltalán nem látszol idegesnek. Mi a titkod?

Meghökkentem a barátságos mosolytól, ami egy pillanatra elvakított. Ez aztán a gyors hangulatváltás. És nem értettem, hogy mit is akar pontosan.

- Titok? - értetlenkedtem, ahogy kicsit megbillentettem a fejemet.

- Igen, hogy ilyen nyugodt vagy - felmutatta a kezeit, amik úgy remegtek, akár a kocsonya. - Én nem tudom leplezni!

- Én is rettegek - mondtam ki, amit valójában éreztem. - Nem látszik?

Úgy nézhettem ki, mint egy profi pókerjátékos, mert nevetésben tört ki. Mindig is tudtam, hogy kifejezéstelen arcom van, de hogy ennyire?

- Te látszol itt a legnyugodtabbnak - mutatott körbe apró mozdulattal. - Itt szinte mindenkit felemészt az energia, de te mintha csak relaxálnál. Hihetetlen! Olyan az arcod, mint egy hullának!

Enyhén felemeltem a szemöldökömet. Ez a csaj nem kispályás! Még lehet, hogy őszintébb, mint én. Nem tudtam hova tenni ezt.

- Ez nem tudom, hogy bók vagy sértés akar-e lenni - vallottam be őszintén, mire magyarázkodni akart, azonban elmosolyodtam a lány őszinteségén. - Még nem hulláztak le soha, de én bóknak veszem, köszönöm.

Mielőtt akármi mást szólhattam volna, elkezdett hadarni, de olyan gyorsan, hogy alig értettem.

- Sajnálom, nem akartalak megsérteni, csak amikor ideges vagyok ennyi ember közelében, olyan üresfejű szoktam lenni, hogy mindig kimondom azt, amit gondolok!... Mármint természetesen nem gondollak hullának vagy ilyesmi, csak... a szemeid olyan... Nem olyanok, mint egy hullának, hiszen azoknak üveges, neked viszont nem, hiszen a tiéd tele van nedvességgel... Nem vizenyősek! Nem vizenyősek a szemeid... argghhh - felsült, mint az állat.

Én pedig ezt aranyosnak találtam. Ezt az idegességet, ami olyan frissítő volt a levegőben terjengő önteltséghez képest.

- Hagyd csak, Lauren - legyintettem, mielőtt még jobban alááshatta volna magát. - Mondták már, hogy jó pókerarcom van!

Ő megkönnyebbült sóhajt hallatott. Örült, hogy megértettem, mit is akart mondani. A műsort csendben végigültük és az iskola épületébe is beszélgetve mentünk vissza újdonsült osztálytársammal, Laurennel. Kedves lány és nagyon érzelmes.

Viszont jó volt tudni, hogy nemcsak én vesztem el a fejemet idegen közegben. Megtudtam róla, hog utálja a beilleszkedést, meg hogy mindig megsért valakit a szókimondó természetével. Csak mosolyogtam rajta, ahogy vadul gesztikulált és beszélt párhuzamosan.

Itt, az idegenek közt is... van olyan, aki fél az idegenektől. Jót mosolyogtam ezen a gondolaton. Olyan abszurd volt, mégis annyira igaz. Csak nem szabad elfelednem, hogy a körülöttem lévő emberek közt is van olyan, akinek hasonló a helyzete az enyémhez. Lauren tökéletes példa erre. Mindketten utáljuk a tömeget és a zsivajt. Nem leszünk menők. Nem leszünk élsportolók. Csak egyszerű lányok, akik az Akadémiára jöttek.

És én akkor megtanultam valami fontosat: Bármilyen helyzetben vagy, mindig van olyan, aki veled együtt van ott vagy már átélte azt a helyzetet. Soha nem vagy egyedül igazán.

- Közhely, s micsoda igazság egyben - nevettem a gondolaton először.

Másodjára elgondolkodtatott. Harmadjára értettem meg igazán.

- Tessék? - hajolt hozzám Lauren.

- Ne is törődj velem - intettem, miközben magam elé mosolyogtam gyaloglás közben. - Ne is törődj...