Tudtam, hogy ez lesz. Nem kellett volna hajnalig animéket néznem!

A fejem hasogatott, ahogy felnéztem a táblára. Éppen kémiaórán voltam, ahol a tanárnő könyörtelenül nyomta le a torkunkon a tananyagot. A szemeim előtt csillagok táncoltak, ahogy a fejfájás egyre rosszabb és rosszabb lett. Levettem a szemüvegemet és úgy dörzsöltem meg a szemeimet, hogy egy kicsit felébredjek.

- Sokáig voltál fenn? - nézett rám aggodalmaskodva Lauren, aki történetesen a padtársam.

A hangjától kicsit megszédültem. A tanárnő hátrafordult a lány hangjára és mérgesen összehúzta a szemöldökét.

- Kisasszony! Az engedelmével folytatnám az órát, ha ez nem túl nagy fáradtság magácskának! - a gúny szinte vágott a hangjában.

Engem nem a gúny zavart, hanem a hangerő, amivel mondta. A kémiatanár egy kis termetű, középkorú nő, akibe szokatlanul nagy hang szorult. Olyan vékony volt, hogy el tudta volna fújni a szél, a haját pedig szigorú kontyban hordta. A konty látni engedte a fel-feltűnő ősz hajszálakat, amik elegánsan pettyezték a tanárnő hajának feketéjét, miközben olyan szoros volt, hogy már a látványtól az én hajhagymáim is visítottak.

- Elnézést kérek, tanárnő - motyogta Lauren bűnbánóan.

Mikor a kémiatanár elégedetten szemrevételezte az újonnan támadt csendet, újból a táblának szentelte a figyelmét. Én is a betűk sorozatára néztem, amikből semmit nem értettem. Esküszöm, azt sem tudtam, hogy balról jobbra vagy fentről lefelé írta a tanárnő. Teljesen kínai volt az egész. Ettől a fejem még jobban elkezdett fájni. A tarkóm lüktetett, ahogy egyre többször dörzsöltem a homlokom, hátha jobban férnék a bőrömbe.

- Igen - válaszoltam Lauren kérdésére, miközben írtam a táblára felkerülő dolgokat. - Hasogat a fejem!

- Ne is csodálkozz rajta! Meg is őrülnék, ha annyi mesét néznék, mint te, nemcsak a fejem fájna tőlük! - mondta Lauren, sokkal halkabban, mint az előbb.

Vicsorogtam, ahogy viszonoztam a pillantását. Ettől egy kicsit kiestem a ritmusból és elrontottam egy szót. Egy agresszív tollvonással áthúztam és folytattam, újra felvéve az iramot. Suttogva és alig hallhatóan közöltem vele a mondandóm további részét.

- Az anime nem mese! - sziszegtem, ő pedig védekező pózban lágyan felemelte a kezét.

- Jó, jó, na! - mondta mosolyogva. - Tudtam, hogy erre reagálni fogsz. Egész reggel vicsorogtál és morogtál, mint valami vadállat! Nem is tudom, hogy nem vették észre...

Ebben a pillanatban fellendült egy kéz. A lány, aki jelentkezett, a protekciósokhoz tartozott, a keménymaghoz, így nem is szenteltem neki több figyelmet. A tekintetem újra a füzetem és a teleírt tábla között ugrált. A tanárnő nem fordult meg a tanuló jelzésére. Ez azonban nem számított. Kitartóan a magasban tartotta a kezét, amíg fel nem szólították. Mikor viszont ez megtörtént, a hangja fülsértően magasnak és műnek tűnt. Nem is kell mondanom, a fejembe úgy mélyedt, mint valami penge a legpuhább vajba.

- Tanárnő, nem tudok koncentrálni! Sveta és Lauren folyamatosan beszélgetnek! - nyafogott, ettől a gesztustól pedig nem lett szimpatikusabb a számomra.

A tanárnő és az egész osztály a mi padunk felé kapta a fejét. Viszont a középkorú hölgy nem minket nézett... hanem csak Laurent. A padtársam pici csomaggá próbálta összehajtogatni magát a szúrós pillantások kereszttüzében.

- Sveta nemhogy hiányzik? - kérdezte zavart hangon a tanárnő, miközben feltette a nyakában függő szemüveget, hogy el tudja olvasni az aznapi névsort.

- Itt vagyok, tanárnő! - jelentkeztem tisztelettudóan.

A hölgy arcát egy pillanatra vörösség lepte el, mintha szégyellné magát emiatt. A holtsápadt arcán ez nagyon feltűnő jelenség volt. Ezért is lett elkeresztelve a diákok között Marionettbábunak. A végtagjai hosszúak, az arca olyan, akár egy babának és amikor mozog, akkor olyan, mintha valaki kötélen rángatná.

- Elnézést, kisasszony - nézett rám a kémiatanár. - Nem vettem észre. Bizonyosan nem is beszélgetett, mivel akkor észrevettem volna.

Nem tudom, hogy mit kellett volna erre reagálnom, így csak bólintottam egyet. Nem jó, ha feltűnősködöm. Nem jó, ha eltűnök. Akkor mit kellene tennem? Adott házi feladatot és éppen kicsengettek. Amikor összepakoltam a cuccomat, a tekintetem a protekciós lányra tévedt. Ő pedig engem bámult. Nyeltem egyet és a hátamra csaptam a táskámat, miközben kifelé lépkedtem a teremből.

Ügyesen szlalomoztam az emberek között, hogy elérjem a lépcsőt. A kémia előadó az alagsorban helyezkedett el, így innen csak felfelé vezet az út. Észrevétlenül haladtam a lépcső felé, amikor egy kéz érintette meg a vállamat. Megrémültem. Érthetetlen, még számomra is az ilyenfajta idegenkedésem. Utálom, ha hozzám érnek.

- Sveta! - hangzott a nevem egy picit hangosan, én pedig megperdültem a tengelyem körül.

Lauren ért be. Kicsit megkönnyebbültem, ahogy felnéztem rá. Igen, fel kell nézzek rá, mivel egy fejjel magasabb nálam. Azonban a hosszú karjaival és lábaival néha nagyon ügyetlen tud lenni. Én kicsi vagyok, így hamarabb manőverezek az emberek között, mint ő. Viszont az ügyetlenségét az ereje és a természete kompenzálja.

- Ne ijesztgess és ne kiabálj! - tettem a szívemre a kezemet.

Ő csak nézett rám mosolyogva.

- Még mindig pókerarcod van - kuncogott. - Nehéz belőled reakciót kicsikarni.

- Meglehet - vontam vállat.

Ezután a fejfájásommal és Laurennel megindultunk a matekórára vezető úton. Felértünk az első emeletre, amikor meg kellett állnom. A fejem majd széthasadt, nem láttam már tisztán.

- Sveta, jól vagy? - ragadta meg a vállamat a mellettem haladó lány.

Lerogytam a legközelebbi ülőalkalmatosságra, ami egy kipárnázott pad volt. Megfogtam a fejemet és legszívesebben letekertem volna a helyéről.

- Szólj a tanárnak, hogy rosszul vagyok - motyogtam, azonban a lány bólogatott. - El kell mennem az orvosiba.

- Én is veled megyek! - vágta rá azonnal a hűséges osztálytársam.

- Nem szükséges! - nyögtem, ahogy megpróbáltam felállni. - Te csak beszélj a tanárral!

Ő dilemmázva állt mellettem. Láttam az arcán a gyötrődést, amiért itt kell hagynia engem. Nem sokan néztek még rám így. Fura érzés. Mintha ő... tényleg látna engem. Lauren már futott is a tanárért, mielőtt még felpillanthattam volna. Közben a diákok oldalpillantást sem fecsérelve rám haladtak a dolgukra. Még szép, hiszen pár perc múlva becsengetés következett. Én csak fogtam a fejemet és próbáltam kizárni a külvilágot, hogy el tudjak indulni az orvosi felé, ahogy Laurennek is mondtam.

Pár pillanat múlva mindenki eltűnt a folyosóról. Csend borult a térre, amit én egy megkönnyebbült sóhajja nyugtáztam. Így könnyebb lesz.

- Miért nem vagy órán? - hallatszott egy fiúnak a hangja.

Kissé felemeltem a fejemet, hogy megnézhessem, ki csapja ezt a lármát azzal, hogy megszólalt. Közvetlenül előttem egy fiú állt. Cingár. Villanykaró. Srác. Az arca helyes. Bejön a haja. Basszuskulcs. Körbenéztem, hogy kihez beszélhet még rajtam kívül, de csupán ketten voltunk a folyosón.

- És te miért nem vagy órán? - intettem a fejemmel a táskája felé, ami az oldala mellett fityegett.

Megszeppent a kérdésemtől, amit csak harapósan odavetettem.

- Én kérdeztem előbb! - vágta rá, mint valami óvodás.

- Én pedig másodszor - morogtam, miközben felszisszentem az újabb fájdalomhullámtól, ami megingatta az egyensúlyomat.

Lassan leguggolt hozzám, hogy a szemünk egy szintben legyen. Eltűnődve nézett, én pedig levetettem a szemüvegemet, hogy a homlokomat dörzsölhessem.

- Rosszul vagy? - kérdezte aggódó hangon. - Elkísérjelek az orvosiba?

Tágra nyitottam a szemeimet. Csak ingattam a fejemet, majd felálltam a helyemről. Úgy lépkedtem, mint egy frissen született őzgida. Egyik lábam, mozdulj! Másik, ugyanez! Feladat ismétlése még úgy 60-szor... Az idegen úgy nézett rám, mint egy félőrültre.

- Nem kell, elboldogulok magam - mondtam egy nagy sóhaj kíséretében. - De azért köszönöm.

Esetlenül haladtam tovább, azonban olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Éreztem a hátamban a tekintetét. Nem néztem vissza és az arcomról semmit nem lehetett leolvasni, erről ezúttal szánt szándékkal gondoskodtam.

Szinte beestem az orvosiba, ahol azonnal kezelésbe vett a doktornő. Kiderült, hogy Lauren szólt a tanárnak és addig nyaggatta, hogy beszólt az orvosiba, hogy megyek. Így már ott várt rám egy nagy adag fájdalomcsillapító és egy kisebb priccs. 

Ki a halál volt ez? Nem volt ismerős az arca. Egyidősek lehetünk. Tuti, hogy idegen, hiszen nem láttam eddig az iskola területén. Új diák? Betolakodó?

És ami még fontosabb - látott és észrevett engem. Miközben csak feküdtem spártai körülmények között és a fájdalomcsillapító dolgozott bennem, ezen járt az eszem. Nem voltam szerelmes, még csak nem is tetszett maga a srác. Viszont elkezdett érdekelni, hogy hogyan vett észre. A diákok nagy része keresztülnézett rajtam, még akkor is, amikor kiült a fájdalom iszonyata az arcomra.

Mondjuk nem lehetett nehéz észrevenni, mikor csak ketten voltunk a folyosón... De akkor is!

Ki vagy te, idegen?